A zene számomra létszükséglet, nem tudok nélküle élni. Néha a szöveg, néha a mögöttes tartalom, néha a dallam, általában csak egy érzés az, ami megfog, ami közvetít számomra valamit. A telefonomon különféle zeneszámok találhatók. Van, ami felpörget, cselekvésre késztet, mások lelassítanak, megnyugtatnak, a legtöbb elgondolkodtat, élénkíti a fantáziámat, ötleteket juttat eszembe vagy csak álmodoztat.
Mindenkitől, aki utamra bocsát, vagy akit utamra bocsátottam, attól eltekintve hogy történt is valami vagy csak a fantáziámat mozgatta meg, maradt rám egy-egy (vagy több) zeneszám, amely eszembe juttatja őt, amely elől nem menekülhetek, mert a lejátszóban, a rádióban vagy buliban belé botlom. Most egy ideig az Every you, every me c. Placebo számot nem leszek képes hallgatni. A Hello tourist is rossz emlékeket kelt. Avril When you're gone számától végigfut a hátamon a hideg. A Queen számokat, főleg a Who wants to live forever-t viszont már nagyon rég óta nosztalgiával hallgatom. Nem tölt el rossz érzéssel, ahogy a találkozás sem.
De szerelemből barátság, az ki van zárva. Barátságból szerelem viszont létezik. Próbálom is megőrizni, ami kommunikatív, csapodár, kíváncsi, szabadságra vágyó természetem miatt olykor nehezen megy. De végül is fogjuk fel úgy, hogy a tegnap este is jól alakult, ennél jobban, egyszerűbben, kedvezőbben nem is alakulhatott volna. Csak rosszul esik, ha nem becsülnek meg, ha szórakoznak az érzéseimmel. Hiába vagyok könnyed, sajnos komolyan veszem a dolgokat, a közeledést, és elkezdek álmodozni. Akkor is, ha nem lenne szabad ennyire. De vége annak, ami szerencsére el sem kezdődött, megmenekültünk, örülhetünk.
Álmaim és a valóság, megint távol álltak egymástól.
